A sok baromság, amit tanultam az iskolában a világról kissé összekeveredett bennem azzal a sok marhasággal, ami a tévéből zúdul, és egyik sem hasonlít arra a valóságra, amit az elmúlt harmincpár évben megtapasztaltam. Gyönyörű példa erre a 88-89-90-es folyamat, amit hogy is nevezünk? Csapjunk is bele a piros pirulába.
Mi volt itt, és mikor? Rendszerváltás? Rendszerváltozás? Rendszerváltoztatás? Jópár szavunk van rá, viccesből is akad: rendszarváltás, módszerváltás. A környező országokban úgy mondják: a diktatúra bukása. Nálunk ilyet nem ismer a közbeszéd. Talán mert nem a diktatúra bukása történt 89-ben, vagy mikor is? Megbukott a diktatúra, és annak elitje? Avagy csak átmentette a hatalmát, gazdasági befolyásra váltva a politikai befolyást?
Bármi is volt, nem 89-ben volt. 82-ben már belső pártfórumokon beszélték, hogy a rendszer össze fog omlani, ha így megy tovább a gazdaság. 84 körül gmk-t lehetett alakítani. Hogy Gorbacsov színrelépése után mennyivel kaptak észbe az elvtársak nehéz megsaccolni, de 86-87-ben már a törvénykezésben ágyaztak meg a privatizációnak, jött a jövedelemadó és az áfa. 87-88-ban már Kft-k soksága nőtt ki a földből, s százszámra voltak vegyesvállalatok.
Csak foltokban ismert, hogyan ment a spontán privatizáció. Kik ismerték a meghozandó törvényeket, rendeleteket, hogy e tudás birtokában jól helyezkedhessenek? Kik tudták, hogy az előre meghirdetett árverést előrehozták egy órával, s arrébbtették egy teremmel? Kik voltak jókor, jó helyen, hogy biztos, baráti bankkölcsönből egy forintért vegyenek gyárat, kik privatizálták ki a vállalat legkisebb Kft-jét, amiben hirtelen mellék-üzemág lett a maga vállalat.
A nyolcvanas években a külkereskedelem fele nyugatra ment. Akik akkor bizniszeltek a nyugattal, már pozícióban voltak, és ne higyjük, hogy a piacon olyan finnyások lettek volna az ideológiai különbözőségekre, főként mert – ha jól tippelek – nem is nagyon voltak ilyenek.
Ehhez persze tudni illik, hogy nálunk sosem volt szocializmus, nem hogy kommunizmus. A Horthy-korszak kádereit lecserélték a Kun Béla óta szervezkedő bolsi érdekkör embereire. Amint fent, úgy lent, a funkciók maradtak, csak az emberek egy része cserélődött. A nyilasokat átkeresztelték ÁVO-ra, hiszen a szakemberek minden hatalomnak kellenek. Az MDP-ből MSZMP lett, az ÁVH-ból Munkásőrség, a Szabad Népből Népszabadság, – a mai napig hirdeti a fejléc az alapítás dátumát. Ezt a képességet azóta tökéletesre fejlesztették, ahogy Perczel Tamás (nyugodjék békében) mondta: eznek már be sem kell menni a függöny mögé az átváltozáshoz, olyan profik, hogy nyilt szinen csinálják. A történelem logikájából kiindulva találóbb lenne "rendszerű változásnak" hívni a 89-es történéseket, hiszen nem történt egyéb.
És most persze haragszunk a Rákosi- meg Kádár-rendszerre, de milyen is volt az? Mehettünk olimpiára, Cannes-ba, ENSZ-tagok voltunk, a nyugat tárgyalt velünk, és ami a fontosabb: kereskedett velünk. A legfontosabb, hogy kölcsönöket vehettünk fel, nem is keveset, és nem is szerencsés konstrukciókban. Köztudott, hogy, nem állami kölcsönt kértünk, hanem magánbankoktól kaptuk a suskát, amit ugye ki engedett volna el? No, a mai napig ezt nyögjük, és ezen kölcsönök kamatainak kamatait nyögik majd unokáink is. Fekete János a mai napig díszdobozban tartja a tollat, mellyel szignózta a papírokat, büszkén meséli médiaszerte, mekkora ász is ő, ki mindenkit ismer, miket elintézett már. Hát ezt az országot elintézte, az biztos, meg is értem Sólyom elnök urat, hogy nem akarózott pacsizni vele.
No, ő is ott tüsténkedett a sok bába közt 89-ben és ugye, ki mivel bíbelődik, azt biztosan fontosnak is tartja. Akit hagytak jogászkodni a Kádárérában, nyilván talált logikát és szépséget a jog művelésében. Én nem tudom hibáztatni Sólyom Lászlót, hogy miután végigszakértette a rendszerváltást, a Mindentudás Egyetemén egyórás előadásban annak jogszerűségét bevédi. Mi mást csinálna? Tárja szét a kezét, és mondja azt: elméletben tökösek voltunk, csak nagyon figyelmetlenek a valóság iránt? Mi mást várnánk egy européertől?
Antall Jóska a legbarokkosabb verzió szerint nem értett a gazdasághoz. Széles Gábor hiába csapkodta hát az asztalt, hogy a gazdasági rendszerváltással meg mi lesz, jól lehurrogták. Az Antalli vízióban az állt, hogy ő, meg a majdnem kétszáz mögötte álló ember majd lerakják a jogállam alapjait. Politikától megtisztított, független bíróság, ügyésszég, rendőrség Állami számvevőszék, Alkotmánybíróság. No, tizenhét esztendő (azt hiszem, ezt nyugodtan kijelenthetem) nem hozta meg a várt eredményt.
89 az értelmiség forradalma volt. Nem a népé, az nem tetszett forradalmat csinálni, jobb híján azóta építjük a "Jogilag Tiszta és Vértelen Átmenet a Diktatúrából a Demokráciába" mítoszát. Hát ilyen az, amikor műkedvelők váltanak rendszert.
Akár örömhírként is felfoghatjuk, hogy hamarosan tényleg vége lesz az eredeti tőkefelhalmozással egybekötött rendszarváltásnak, mert lassan már tényleg nincs mit eladni. Van még a föld, amin akár egy országos méretű szeméttelepet is létrehozhatnánk, de lehet, hogy gazdaságosabb eladni azt is. Minek is bajlódni azzal a sok tulajdonnal. Az állam rossz gazda, mi is kutyaütők vagyunk, a külföldiek viszont korrekt, hátsó szándék nélküli vevők, akiket a szolgáltatások színvonalán kívül semmi sem érdekel.
A filmvilágban tetten érhetjük a még mindig kádári közgondolkodásunkat. Sok nyugati filmet forgalmaztak itthon az átkosban (ugyan sokszor tíz év késéssel), akár a demokrácia diadalairól szólóakat is, már be voltunk oltva. Mélyen a szívünkben éreztük, hogy ami nálunk van, az nem ilyen, de elhitették velünk, hogy sosem fogjuk megérni, hogy valaha ilyen országban élhetünk. Amíg jópofát vágunk, hagynak élni. Most is mennek összefogásra, demokráciára, érdekérvényesítésre okító filmek, de ezek még mindig külföldön játszódnak. Gyakorlatban is, de a mi szemszögünkből is. Valahogy nem épült még be a mindennapjainkba, nehezen tanuljuk ezt a demokrácia nevű intézményt, nemhogy használni tudnánk.
Kónya Imre az ellenzéki kerekasztal végén azt mondta, ők, mint rendszerváltó pártok, nem részt kívánnak a hatalomból, hanem valódi népképviseletet akarnak. A gyors rendszerváltásnak nagy előnye volt, hogy a lakosság, a civilek nem tudták rendesen megszervezni magukat, viszont a nagy kapkodásban jól összekülönböztek, élükön a szintén szervezetlen ellenzéki pártokkal. Mindenki máshogy akarta ugyanazt. Mikor eljött a nagy pillanat, és mikor világossá vált, hogy nem, nem, mégsem jött el – mint egy szürreális Cseh Tamás dalban – egy újabb kómába zuhant az ország. A mai napig félig öntudatlan állapotban lebegünk, naponta töltekezünk a tömény hülyeséggel, a virtuális valósággal, hogy ne kelljen látnunk: itt nem történt semmi.
Ez még mindig a Kádár-rendszer: minden évben kicsit jobb, mint tavaly, és még két évet kell várni, aztán csudajó lesz. Vehetsz Trabantot 8 év várakozással, s ha megvan, lecserélheted a kicsit jobb Ladára. Vehetsz rádiót, tévét, azután meg szines tévét. Lehet külföldre menni, nyugatra menni, lehet vállalkozni, lehet szabadon választani. A Ladát Suzukira cserélheted. Ennyi a nagy szabadság és demokrácia. Csak eddig a nagy Szovjet birodalommal fenyegettek minket, most meg NATO-tagság, EU-tagság meg a gazdaság diktál mindent. Az ötvenes években még a "Kolhoz, vagy falhoz" ment, a stílusváltáskor meg "kimentek a tankok, bejöttek a bankok", a lényeg, hogy legyen mivel sakkban tartani a népet. A valóság változatlan: a bennszülöttek rabszolgaként dolgoznak saját hazájukban. Még mindig provincia vagyunk, csak más érdekszférában. El lettünk adva, el lettünk adósítva egy tál lencséért.
"Műsorváltozást" nyelvbotlott a "rendszerváltozás" helyett Csutka István, mikor épp Kerényi Imrével beszélgetett, felkiáltottam, micsoda gyönyörű freudi elszólás! Ez milyen találó: pár színész meg pár díszlet kicserélődött, kiosztották az új szöveget és ment tovább az előadás, a nézők is maradtak.
Az ország 80%-a azóta sem tud jókor jó helyen lenni. Beletörődtünk, ebben nekünk igen nagy rutinunk van. Így történt hát az átmenet a tökmindegyből a nihilbe.
És mi történt máshol? A volt szocialista blokk országaiban mindenhol lett új alkotmány, az egykori rendszerváltó pártok mind eltűntek, és a liberálisok 2-3%-os minipártok. No, erre nálunk még várni kell.
Mi volt itt, és mikor? Rendszerváltás? Rendszerváltozás? Rendszerváltoztatás? Jópár szavunk van rá, viccesből is akad: rendszarváltás, módszerváltás. A környező országokban úgy mondják: a diktatúra bukása. Nálunk ilyet nem ismer a közbeszéd. Talán mert nem a diktatúra bukása történt 89-ben, vagy mikor is? Megbukott a diktatúra, és annak elitje? Avagy csak átmentette a hatalmát, gazdasági befolyásra váltva a politikai befolyást?
Bármi is volt, nem 89-ben volt. 82-ben már belső pártfórumokon beszélték, hogy a rendszer össze fog omlani, ha így megy tovább a gazdaság. 84 körül gmk-t lehetett alakítani. Hogy Gorbacsov színrelépése után mennyivel kaptak észbe az elvtársak nehéz megsaccolni, de 86-87-ben már a törvénykezésben ágyaztak meg a privatizációnak, jött a jövedelemadó és az áfa. 87-88-ban már Kft-k soksága nőtt ki a földből, s százszámra voltak vegyesvállalatok.
Csak foltokban ismert, hogyan ment a spontán privatizáció. Kik ismerték a meghozandó törvényeket, rendeleteket, hogy e tudás birtokában jól helyezkedhessenek? Kik tudták, hogy az előre meghirdetett árverést előrehozták egy órával, s arrébbtették egy teremmel? Kik voltak jókor, jó helyen, hogy biztos, baráti bankkölcsönből egy forintért vegyenek gyárat, kik privatizálták ki a vállalat legkisebb Kft-jét, amiben hirtelen mellék-üzemág lett a maga vállalat.
A nyolcvanas években a külkereskedelem fele nyugatra ment. Akik akkor bizniszeltek a nyugattal, már pozícióban voltak, és ne higyjük, hogy a piacon olyan finnyások lettek volna az ideológiai különbözőségekre, főként mert – ha jól tippelek – nem is nagyon voltak ilyenek.
Ehhez persze tudni illik, hogy nálunk sosem volt szocializmus, nem hogy kommunizmus. A Horthy-korszak kádereit lecserélték a Kun Béla óta szervezkedő bolsi érdekkör embereire. Amint fent, úgy lent, a funkciók maradtak, csak az emberek egy része cserélődött. A nyilasokat átkeresztelték ÁVO-ra, hiszen a szakemberek minden hatalomnak kellenek. Az MDP-ből MSZMP lett, az ÁVH-ból Munkásőrség, a Szabad Népből Népszabadság, – a mai napig hirdeti a fejléc az alapítás dátumát. Ezt a képességet azóta tökéletesre fejlesztették, ahogy Perczel Tamás (nyugodjék békében) mondta: eznek már be sem kell menni a függöny mögé az átváltozáshoz, olyan profik, hogy nyilt szinen csinálják. A történelem logikájából kiindulva találóbb lenne "rendszerű változásnak" hívni a 89-es történéseket, hiszen nem történt egyéb.
És most persze haragszunk a Rákosi- meg Kádár-rendszerre, de milyen is volt az? Mehettünk olimpiára, Cannes-ba, ENSZ-tagok voltunk, a nyugat tárgyalt velünk, és ami a fontosabb: kereskedett velünk. A legfontosabb, hogy kölcsönöket vehettünk fel, nem is keveset, és nem is szerencsés konstrukciókban. Köztudott, hogy, nem állami kölcsönt kértünk, hanem magánbankoktól kaptuk a suskát, amit ugye ki engedett volna el? No, a mai napig ezt nyögjük, és ezen kölcsönök kamatainak kamatait nyögik majd unokáink is. Fekete János a mai napig díszdobozban tartja a tollat, mellyel szignózta a papírokat, büszkén meséli médiaszerte, mekkora ász is ő, ki mindenkit ismer, miket elintézett már. Hát ezt az országot elintézte, az biztos, meg is értem Sólyom elnök urat, hogy nem akarózott pacsizni vele.
No, ő is ott tüsténkedett a sok bába közt 89-ben és ugye, ki mivel bíbelődik, azt biztosan fontosnak is tartja. Akit hagytak jogászkodni a Kádárérában, nyilván talált logikát és szépséget a jog művelésében. Én nem tudom hibáztatni Sólyom Lászlót, hogy miután végigszakértette a rendszerváltást, a Mindentudás Egyetemén egyórás előadásban annak jogszerűségét bevédi. Mi mást csinálna? Tárja szét a kezét, és mondja azt: elméletben tökösek voltunk, csak nagyon figyelmetlenek a valóság iránt? Mi mást várnánk egy européertől?
Antall Jóska a legbarokkosabb verzió szerint nem értett a gazdasághoz. Széles Gábor hiába csapkodta hát az asztalt, hogy a gazdasági rendszerváltással meg mi lesz, jól lehurrogták. Az Antalli vízióban az állt, hogy ő, meg a majdnem kétszáz mögötte álló ember majd lerakják a jogállam alapjait. Politikától megtisztított, független bíróság, ügyésszég, rendőrség Állami számvevőszék, Alkotmánybíróság. No, tizenhét esztendő (azt hiszem, ezt nyugodtan kijelenthetem) nem hozta meg a várt eredményt.
89 az értelmiség forradalma volt. Nem a népé, az nem tetszett forradalmat csinálni, jobb híján azóta építjük a "Jogilag Tiszta és Vértelen Átmenet a Diktatúrából a Demokráciába" mítoszát. Hát ilyen az, amikor műkedvelők váltanak rendszert.
Akár örömhírként is felfoghatjuk, hogy hamarosan tényleg vége lesz az eredeti tőkefelhalmozással egybekötött rendszarváltásnak, mert lassan már tényleg nincs mit eladni. Van még a föld, amin akár egy országos méretű szeméttelepet is létrehozhatnánk, de lehet, hogy gazdaságosabb eladni azt is. Minek is bajlódni azzal a sok tulajdonnal. Az állam rossz gazda, mi is kutyaütők vagyunk, a külföldiek viszont korrekt, hátsó szándék nélküli vevők, akiket a szolgáltatások színvonalán kívül semmi sem érdekel.
A filmvilágban tetten érhetjük a még mindig kádári közgondolkodásunkat. Sok nyugati filmet forgalmaztak itthon az átkosban (ugyan sokszor tíz év késéssel), akár a demokrácia diadalairól szólóakat is, már be voltunk oltva. Mélyen a szívünkben éreztük, hogy ami nálunk van, az nem ilyen, de elhitették velünk, hogy sosem fogjuk megérni, hogy valaha ilyen országban élhetünk. Amíg jópofát vágunk, hagynak élni. Most is mennek összefogásra, demokráciára, érdekérvényesítésre okító filmek, de ezek még mindig külföldön játszódnak. Gyakorlatban is, de a mi szemszögünkből is. Valahogy nem épült még be a mindennapjainkba, nehezen tanuljuk ezt a demokrácia nevű intézményt, nemhogy használni tudnánk.
Kónya Imre az ellenzéki kerekasztal végén azt mondta, ők, mint rendszerváltó pártok, nem részt kívánnak a hatalomból, hanem valódi népképviseletet akarnak. A gyors rendszerváltásnak nagy előnye volt, hogy a lakosság, a civilek nem tudták rendesen megszervezni magukat, viszont a nagy kapkodásban jól összekülönböztek, élükön a szintén szervezetlen ellenzéki pártokkal. Mindenki máshogy akarta ugyanazt. Mikor eljött a nagy pillanat, és mikor világossá vált, hogy nem, nem, mégsem jött el – mint egy szürreális Cseh Tamás dalban – egy újabb kómába zuhant az ország. A mai napig félig öntudatlan állapotban lebegünk, naponta töltekezünk a tömény hülyeséggel, a virtuális valósággal, hogy ne kelljen látnunk: itt nem történt semmi.
Ez még mindig a Kádár-rendszer: minden évben kicsit jobb, mint tavaly, és még két évet kell várni, aztán csudajó lesz. Vehetsz Trabantot 8 év várakozással, s ha megvan, lecserélheted a kicsit jobb Ladára. Vehetsz rádiót, tévét, azután meg szines tévét. Lehet külföldre menni, nyugatra menni, lehet vállalkozni, lehet szabadon választani. A Ladát Suzukira cserélheted. Ennyi a nagy szabadság és demokrácia. Csak eddig a nagy Szovjet birodalommal fenyegettek minket, most meg NATO-tagság, EU-tagság meg a gazdaság diktál mindent. Az ötvenes években még a "Kolhoz, vagy falhoz" ment, a stílusváltáskor meg "kimentek a tankok, bejöttek a bankok", a lényeg, hogy legyen mivel sakkban tartani a népet. A valóság változatlan: a bennszülöttek rabszolgaként dolgoznak saját hazájukban. Még mindig provincia vagyunk, csak más érdekszférában. El lettünk adva, el lettünk adósítva egy tál lencséért.
"Műsorváltozást" nyelvbotlott a "rendszerváltozás" helyett Csutka István, mikor épp Kerényi Imrével beszélgetett, felkiáltottam, micsoda gyönyörű freudi elszólás! Ez milyen találó: pár színész meg pár díszlet kicserélődött, kiosztották az új szöveget és ment tovább az előadás, a nézők is maradtak.
Az ország 80%-a azóta sem tud jókor jó helyen lenni. Beletörődtünk, ebben nekünk igen nagy rutinunk van. Így történt hát az átmenet a tökmindegyből a nihilbe.
És mi történt máshol? A volt szocialista blokk országaiban mindenhol lett új alkotmány, az egykori rendszerváltó pártok mind eltűntek, és a liberálisok 2-3%-os minipártok. No, erre nálunk még várni kell.
