Azt, hogy tényleg az EU tagjai leszük, nem vettük komolyan, amikor jelentkeztünk. Nem kezdtünk készülni, nem kutattuk, az EU-tól milyen címen lehet minél többet kivenni, hogyan tudunk hatékonyan felzárkózni, nem kezdtük megtanítani a polgárokat, a parasztságot, hogyan kell okosan pályázni. Sem 94-ben, sem 98-ban, sem 2002-ben. Valamikor 2006-ban vettük észre, hogy jesszum pepi!, már két éve bent vagyunk. Jó reggelt kívánok.
Nem vagyok egy vátesz, de úgy érzem, meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy az oly áhított Nyugat-Európai életszínvonalon – kevesek kivételével – sosem fogunk élni. Úgy értem: soha. És nem csak azért, mert míg az árak az EU színvonaláig – és tovább – emelkedtek, addig a fizetéseket mesterségesen alacsonyan tartják.
Egyszerűen nincsen annyi időnk. Jobb, ha már most megbarátkozunk azzal, hogy nem lesz olyan egészségügyünk, nem lesz annyi kocsink, nem lesznek olyan házaink, településeink, mint ott Nyugaton. Ez van. De talán nem is baj.
Ha megnézzük, hogyan él nyugat-európa, felvetődhet a kérdés, hogyan engedheti ezt meg magának? Mekkora is az ökológiai lábnyoma? Mi indokolja, hogy emberek ilyen életszínvonalon éljenek? Meddig feszíthető ez? Meddig "fenntartható" az a sokat emlegetett "fejlődés"? Vajon meddig fogja a harmadik világ tétlenül nézni, hogy a Nyugat módszeresen kirabolja?
Tényleg hiszünk a meló nélküli, ámde alanyi jogon járó paradicsomban? Magyarországon egy a húszhoz azok száma, akik tényleges termelő munkát végeznek. Persze, lehet mindenki marketinges, menedzser, key account meg hr-es, csak a melóval mi lesz, hölgyeim, uraim? Eladjuk egymásnak a sok szart, fontoskodunk, de nem termelünk.
A privatizáció mértéke 99%-os Magyarországon, s főleg külföldi kézben van az ország, s lassan már a föld sem a miénk, amin állunk. Akad ugyan már pár tehetősebb magyar, de hol vannak az alapítványok, adományozások? Az oktatás, a gyógyítás dotálása? A kutatás-fejlesztés támogatása? Hol a szándék a civil szféra erősítésére? Hol a szándék, hogy a magunkénak szeretnénk tudni saját hazánkat? Talán nincs is ilyen szándék? Tényleg csak a pillanatnak élünk, nemhogy unokáinkra, még gyermekeinkre sem gondolunk, és árulunk cipőpertlitől hazáig mindent (by Perczel Tamás)?
Ha nem tettük volna tönkre a hazai élelmiszeripart, most hol lenne helye a nyugati lejárt szavatosságú kajának? Valakinek azt is ki kell fizetnie, bocs, de nem ingyen kerültünk az EU-ba. Nincsen ingyen ebéd, de még olcsó se. Az akciós termék sem mindig a legolcsóbb, azt gyanúsan rég szanálni kellett volna, legalább tizenhat féle előírás alapján.
De nem, mi önszántunkból vagyunk süketek és vakok, megveszünk bármit, csak hogy elég rafkósnak tűnhessünk a saját szemünkben, ha mindig a legolcsóbbat vesszük. Nyilván úgy van kitalálva egy szupermarket, hogy veszel rakásnyi felesleges szart harmincezerért, a kenyeret meg a tejet elfelejted. Ami pedig választék címén fut, ipari hulladék, csak még jól álcázzák.
Élelmiszer, ennivaló – ezekről nekem egyáltalán nem a stabilizátzor, ételszínezék, ízfokozó jut az eszembe. Az ennivaló (de szép is a magyar nyelv!) azt jelenti, hogy valami arra való, hogy megegyük. A boltokban kapható termékek kezdenek kikerülni ebből a kategóriából,
Lassan tanuljuk meg a leckét: nézzük meg, hol, kitől mit veszünk. A civilek már több, mint tíz éve nyomják a felvilágosítást, hogy ha már fogyasztunk, hogyan tegyük. Ki figyel rájuk? Ki akar itt tudatos vásárló lenni, aki vásárlási listával megy be a hypermarketbe, és csak azt veszi meg, ami azon van?
Az év végén megjelent Teszkó-könyv amellett, hogy gyönyörű adalék e témához, szép látlelet arról, hogy az ország jó része még mindig a lopásban, egymás átverésében, a szabályok kijátszásában motivált. Kocsitologatótól vezérigazgatóig mindenki megcsinálja a maga szintjén a privátbizniszt. A mai tolvajok leleményessége azonban percembernyi érdekeltségű és nem hordoz Robin Hood-i vonásokat: korunk embere csak magának lop. Ez még mindig a kádári észjárás, miszerint nem morgok, ha szarul fizetsz, úgyis kipótolom az ügyességből. Ennek mikor lesz vajon vége?
A világlátásunkban lehet a hiba. Mert hogyan is fodulhat elő, hogy Magyarország célállomása a német szeméttonnáknak? Itt már nincsen meló az újracimkézéssel, onlájn jön Németországból a darált hulladék, elfér a kies alföld bús tanyáinak szelíd lankáin, meg az üresen kongó egykori szovjet laktanyákban. Jön az eső, belemossa a talajba a mocskot, azt cseszhetjük az ökoimidzsünket.
Meg vagyunk kergülve? A nappalink közepére csinálunk? Semmi gát, semmi fék nincsen a fejekben, semmi előrelátás tíz percnél tovább? Arrafelé nem akarnak unokákat?
És vajon miért pont öt éve folyik tonnaszám az osztrák mocsok a Rábán és barátain? Tán azóta nincsen elég erős külpolitikai érdekérvényesítő készségünk? Velünk még mindig bármit meg lehet csinálni. Az eltelt egy évben ez a kevés dolog egyike, amiben legalább történtek előrelépések.
Év végére az augusztus 20-i égszakadás mellé kaptunk egy kis szilveszteri földindulást is Dél-Pesten, így teljessé téve ezt a kis tündéri 2006-os esztendőt. Azt mondhatnám, mit Cseh Tamás 74-ről: jó, hogy ennek is vége van.
Nem vagyok egy vátesz, de úgy érzem, meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy az oly áhított Nyugat-Európai életszínvonalon – kevesek kivételével – sosem fogunk élni. Úgy értem: soha. És nem csak azért, mert míg az árak az EU színvonaláig – és tovább – emelkedtek, addig a fizetéseket mesterségesen alacsonyan tartják.
Egyszerűen nincsen annyi időnk. Jobb, ha már most megbarátkozunk azzal, hogy nem lesz olyan egészségügyünk, nem lesz annyi kocsink, nem lesznek olyan házaink, településeink, mint ott Nyugaton. Ez van. De talán nem is baj.
Ha megnézzük, hogyan él nyugat-európa, felvetődhet a kérdés, hogyan engedheti ezt meg magának? Mekkora is az ökológiai lábnyoma? Mi indokolja, hogy emberek ilyen életszínvonalon éljenek? Meddig feszíthető ez? Meddig "fenntartható" az a sokat emlegetett "fejlődés"? Vajon meddig fogja a harmadik világ tétlenül nézni, hogy a Nyugat módszeresen kirabolja?
Tényleg hiszünk a meló nélküli, ámde alanyi jogon járó paradicsomban? Magyarországon egy a húszhoz azok száma, akik tényleges termelő munkát végeznek. Persze, lehet mindenki marketinges, menedzser, key account meg hr-es, csak a melóval mi lesz, hölgyeim, uraim? Eladjuk egymásnak a sok szart, fontoskodunk, de nem termelünk.
A privatizáció mértéke 99%-os Magyarországon, s főleg külföldi kézben van az ország, s lassan már a föld sem a miénk, amin állunk. Akad ugyan már pár tehetősebb magyar, de hol vannak az alapítványok, adományozások? Az oktatás, a gyógyítás dotálása? A kutatás-fejlesztés támogatása? Hol a szándék a civil szféra erősítésére? Hol a szándék, hogy a magunkénak szeretnénk tudni saját hazánkat? Talán nincs is ilyen szándék? Tényleg csak a pillanatnak élünk, nemhogy unokáinkra, még gyermekeinkre sem gondolunk, és árulunk cipőpertlitől hazáig mindent (by Perczel Tamás)?
Ha nem tettük volna tönkre a hazai élelmiszeripart, most hol lenne helye a nyugati lejárt szavatosságú kajának? Valakinek azt is ki kell fizetnie, bocs, de nem ingyen kerültünk az EU-ba. Nincsen ingyen ebéd, de még olcsó se. Az akciós termék sem mindig a legolcsóbb, azt gyanúsan rég szanálni kellett volna, legalább tizenhat féle előírás alapján.
De nem, mi önszántunkból vagyunk süketek és vakok, megveszünk bármit, csak hogy elég rafkósnak tűnhessünk a saját szemünkben, ha mindig a legolcsóbbat vesszük. Nyilván úgy van kitalálva egy szupermarket, hogy veszel rakásnyi felesleges szart harmincezerért, a kenyeret meg a tejet elfelejted. Ami pedig választék címén fut, ipari hulladék, csak még jól álcázzák.
Élelmiszer, ennivaló – ezekről nekem egyáltalán nem a stabilizátzor, ételszínezék, ízfokozó jut az eszembe. Az ennivaló (de szép is a magyar nyelv!) azt jelenti, hogy valami arra való, hogy megegyük. A boltokban kapható termékek kezdenek kikerülni ebből a kategóriából,
Lassan tanuljuk meg a leckét: nézzük meg, hol, kitől mit veszünk. A civilek már több, mint tíz éve nyomják a felvilágosítást, hogy ha már fogyasztunk, hogyan tegyük. Ki figyel rájuk? Ki akar itt tudatos vásárló lenni, aki vásárlási listával megy be a hypermarketbe, és csak azt veszi meg, ami azon van?
Az év végén megjelent Teszkó-könyv amellett, hogy gyönyörű adalék e témához, szép látlelet arról, hogy az ország jó része még mindig a lopásban, egymás átverésében, a szabályok kijátszásában motivált. Kocsitologatótól vezérigazgatóig mindenki megcsinálja a maga szintjén a privátbizniszt. A mai tolvajok leleményessége azonban percembernyi érdekeltségű és nem hordoz Robin Hood-i vonásokat: korunk embere csak magának lop. Ez még mindig a kádári észjárás, miszerint nem morgok, ha szarul fizetsz, úgyis kipótolom az ügyességből. Ennek mikor lesz vajon vége?
A világlátásunkban lehet a hiba. Mert hogyan is fodulhat elő, hogy Magyarország célállomása a német szeméttonnáknak? Itt már nincsen meló az újracimkézéssel, onlájn jön Németországból a darált hulladék, elfér a kies alföld bús tanyáinak szelíd lankáin, meg az üresen kongó egykori szovjet laktanyákban. Jön az eső, belemossa a talajba a mocskot, azt cseszhetjük az ökoimidzsünket.
Meg vagyunk kergülve? A nappalink közepére csinálunk? Semmi gát, semmi fék nincsen a fejekben, semmi előrelátás tíz percnél tovább? Arrafelé nem akarnak unokákat?
És vajon miért pont öt éve folyik tonnaszám az osztrák mocsok a Rábán és barátain? Tán azóta nincsen elég erős külpolitikai érdekérvényesítő készségünk? Velünk még mindig bármit meg lehet csinálni. Az eltelt egy évben ez a kevés dolog egyike, amiben legalább történtek előrelépések.
Év végére az augusztus 20-i égszakadás mellé kaptunk egy kis szilveszteri földindulást is Dél-Pesten, így teljessé téve ezt a kis tündéri 2006-os esztendőt. Azt mondhatnám, mit Cseh Tamás 74-ről: jó, hogy ennek is vége van.
