Az elnyomás ellen fellépni mindig is jogot formált e nép. Nagyon helyes. Úgy gondolom, minden egészséges népnek fontos a szabadság, az önrendelkezés. Ki hogy gondolja a jogai érvényesítését, vérmérséklet kérdése.
Mindenki más választ ad egy ilyen helyzetben, és én a legtöbb választ elfogadhatónak tartom.
Kimenni demonstrálni, úgy hiszem, ez a lehető leg demokratikusabb reakció egy ilyen agresszióra, mint az őszödi beszéd kiszivárgása.
Amikor a Belga tévé viccből bemondta, hogy az ország két részre szakadt, jópár belga állampolgár a Parlamenthez sietett, hogy ott és azonnal választ kapjon. Nem másnap, nem a médiából, hanem ott és rögtön.
Dicsőség és tisztelet azoknak, akik a demokrácia szabályait választva álltak oda az ország bármely szegletében, akár tíz percre is demonstrálni a hazug kormány ellen. És nem tudom elitélni azokat a magyar hazafiakat sem, akik átlépték ezt a határt, a rendőrséghez képest még így is bőven arányos volt az önvédelem.
Tisztelet a sokezer áldozatnak, sebesültnek és köszönet Istennek, hogy nem követeltek emberhalált a Szeptemberi-Októberi Sajnálatos Események (SzoSe).
Fiola János rádióban, tévében próbálta hosszas műsorperceken át kutatni, hogy mi is volt az őszi események kiváltó oka, mert egyben volt csak biztos: nem az őszödi beszéd. Ha nem az őszödi cuccos a hunyó, akkor tényleg vissza kell menni a második világháborúhoz meg Mohácshoz. Hagyjuk ezt a túrát a Gönczöl-bizottságra, emlékezzünk inkább vissza, hogy szeptember 17-én délelőtt voltak-e mérges emberek a Kossuth téren, vagy bárhol az országban. Nem. Nyilvánosságra került a beszéd, egyből tele lett a tér. Az azóta nyilvánosságra hozott Ignácz-jelentés is ezzel kezdődik, ezt nevezi meg, mint előzményt. Nem baj, Fialánk és az értelmiségünk ezt is jobban tudják.
Médiapolitizálás folyik, amit a tévében látunk, azt a valóságnak hisszük, annak tükröződése helyett. Csak nagyon kevésszer hiszünk abban, hogy ha teszünk, kiállunk valamiért, az maga a történelem. Aki kiment a Kossuth térre, büszke volt, milyen nagyszerű, hogy ennyi derék magyar honpolgár a Rousseau-i és Bibói gondolatokat követve (melyeket amúgy maga GyF ajánlott olvasásra blogján), jó demokrata módjára tüntetett a népet becsapó hazug kormány ellen.
Mikor hazament, végignézhette, amint csatornánként a megfelelő nézőpontból szapulták, fikázták, nevetségessé lettek, kiröhögték őket, egyre kevesebb adásidőben, egyre randább részét mutatva az eseményeknek. Nem csoda hát, hogy az emberek elmaradtak. Ki adja az arcát homlessekhez, Satu Ferdinándhoz, húgyszaghoz.
A Kossuth téren a szólásszabadság gyakorlati értelmezése folytán tényleg mindeniki szót kaphatott, aki kért, talán először a magyar demokráciában. Persze a virtus elragadta a szónokokat, ment a licit, azaz mindenki próbált keményebbet, nagyobbat mondani, mint az előző. Lesz majd miből csemegézni az ATVerőknek, akik persze ott voltak, csak nem tudósítottak.
A média tolmácsolásában amit az emelvényen mondtak, az eleve baromság.
Nemzetgyűlés! Aranybulla! Ellenállási záradék! Új Alkotmány! Régi Alkotmány! Szent-Korona Tan! Mind ökörség! Felvetésre sem érdemes. És egyáltalán: miféle válság? A kormánypártiak már este nem értették, mit keresnek ezek ott, hát nincsen holnap munka meg iskola, kiabálni bezzeg van idő?
De a Kossuth téren gyülekezni kezdtek az emberek. Párezren. Több, mint ötvenen éjjelre is maradtak. Nem lettek hír, senki nem tudósított róluk, csak a HirTV (a második jópont az augusztusi 20-i eseményekből kivett derekas munkájuk után!). Talán nem volt eléggé közérdeklődésre számottartó esemény.
Ami itt elkezdett megfogalmazódni, artikulálódni, senkit sem érdekelt: a nép hangja. A parlamenti pártok, a média s az általuk manipulált közvélemény teljes süketsége iszonytató tanulság.
Mindenki más választ ad egy ilyen helyzetben, és én a legtöbb választ elfogadhatónak tartom.
Kimenni demonstrálni, úgy hiszem, ez a lehető leg demokratikusabb reakció egy ilyen agresszióra, mint az őszödi beszéd kiszivárgása.
Amikor a Belga tévé viccből bemondta, hogy az ország két részre szakadt, jópár belga állampolgár a Parlamenthez sietett, hogy ott és azonnal választ kapjon. Nem másnap, nem a médiából, hanem ott és rögtön.
Dicsőség és tisztelet azoknak, akik a demokrácia szabályait választva álltak oda az ország bármely szegletében, akár tíz percre is demonstrálni a hazug kormány ellen. És nem tudom elitélni azokat a magyar hazafiakat sem, akik átlépték ezt a határt, a rendőrséghez képest még így is bőven arányos volt az önvédelem.
Tisztelet a sokezer áldozatnak, sebesültnek és köszönet Istennek, hogy nem követeltek emberhalált a Szeptemberi-Októberi Sajnálatos Események (SzoSe).
Fiola János rádióban, tévében próbálta hosszas műsorperceken át kutatni, hogy mi is volt az őszi események kiváltó oka, mert egyben volt csak biztos: nem az őszödi beszéd. Ha nem az őszödi cuccos a hunyó, akkor tényleg vissza kell menni a második világháborúhoz meg Mohácshoz. Hagyjuk ezt a túrát a Gönczöl-bizottságra, emlékezzünk inkább vissza, hogy szeptember 17-én délelőtt voltak-e mérges emberek a Kossuth téren, vagy bárhol az országban. Nem. Nyilvánosságra került a beszéd, egyből tele lett a tér. Az azóta nyilvánosságra hozott Ignácz-jelentés is ezzel kezdődik, ezt nevezi meg, mint előzményt. Nem baj, Fialánk és az értelmiségünk ezt is jobban tudják.
Médiapolitizálás folyik, amit a tévében látunk, azt a valóságnak hisszük, annak tükröződése helyett. Csak nagyon kevésszer hiszünk abban, hogy ha teszünk, kiállunk valamiért, az maga a történelem. Aki kiment a Kossuth térre, büszke volt, milyen nagyszerű, hogy ennyi derék magyar honpolgár a Rousseau-i és Bibói gondolatokat követve (melyeket amúgy maga GyF ajánlott olvasásra blogján), jó demokrata módjára tüntetett a népet becsapó hazug kormány ellen.
Mikor hazament, végignézhette, amint csatornánként a megfelelő nézőpontból szapulták, fikázták, nevetségessé lettek, kiröhögték őket, egyre kevesebb adásidőben, egyre randább részét mutatva az eseményeknek. Nem csoda hát, hogy az emberek elmaradtak. Ki adja az arcát homlessekhez, Satu Ferdinándhoz, húgyszaghoz.
A Kossuth téren a szólásszabadság gyakorlati értelmezése folytán tényleg mindeniki szót kaphatott, aki kért, talán először a magyar demokráciában. Persze a virtus elragadta a szónokokat, ment a licit, azaz mindenki próbált keményebbet, nagyobbat mondani, mint az előző. Lesz majd miből csemegézni az ATVerőknek, akik persze ott voltak, csak nem tudósítottak.
A média tolmácsolásában amit az emelvényen mondtak, az eleve baromság.
Nemzetgyűlés! Aranybulla! Ellenállási záradék! Új Alkotmány! Régi Alkotmány! Szent-Korona Tan! Mind ökörség! Felvetésre sem érdemes. És egyáltalán: miféle válság? A kormánypártiak már este nem értették, mit keresnek ezek ott, hát nincsen holnap munka meg iskola, kiabálni bezzeg van idő?
De a Kossuth téren gyülekezni kezdtek az emberek. Párezren. Több, mint ötvenen éjjelre is maradtak. Nem lettek hír, senki nem tudósított róluk, csak a HirTV (a második jópont az augusztusi 20-i eseményekből kivett derekas munkájuk után!). Talán nem volt eléggé közérdeklődésre számottartó esemény.
Ami itt elkezdett megfogalmazódni, artikulálódni, senkit sem érdekelt: a nép hangja. A parlamenti pártok, a média s az általuk manipulált közvélemény teljes süketsége iszonytató tanulság.
