A Kossuth tér egy hosszú politikai piknikké alakult. Hogy a rendőrség suttyomban le ne zárja a területet, sokan az ottalvást is vállalták. Sátortábor bontakozott Rákóczi szobránál. Emberek jöttek-mentek, politizálgattak, Nőtt a fizetőképes vásárlók száma, nyíltak a kütyüárusok, lacikonyhák. A vékonypénzűeknek ingyenkonyhát állítottak fel, mire megjelentek a hontalanok. Az önkormányzat nem helyezett ki toitoiokat, jókora késéssel is csak keveset.
A Kossuth tér ugyan nem volt jobban összehugyozva, mint a Városliget egy átlagos május elsején, de végre volt mit mutogatni a MagyarATVerőn.
A téren a közvélekedés ugyan az volt, hogy az egész "politikai elitet" ki kéne ebrudalni, de azért volt egy érezhető várakozás a levegőben. Arra az emebrre vártak, aki vezérként stratégiát, megoldásokat javasolhatott volna. Aki keresztül tudta volna vinni, artikulálni tudta volna a nép akaratát. Akiben sokan megbíztak. Ez volt Orbán Viktor nagy próbája. Gondolom, sok jólnevelt fideszes a tv előtt várta a hívó szót, mert anélkül nem mozdulnak.
17-e délutántól 18-a este 9-ig megmozdulhatott volna a föld is, utána már ez a vonat elment a Szabadság tér felé.
A Magyar Narancsos Forradalom elmaradt, Orbán megint nem volt a pillanat embere. Leesik ugye a karikagyűrű az ujjáról, ha olyanok előtt kell beszélnie, akiket nem ő hívott oda. Csak a tüntetések hetedik napján, 23-án, szombaton jelent meg mutatóba Schmitt Pál, mondott pár szép gondolatot a fehér szalagról, és ennyi.
Viszont szépen beleverték az emberek agyába, hogy ha rájuk szavazunk, azzal kirugjuk Gyurcsányt. Ahhoz képest, hogy a Kossuth téren a és országszerte a tüntetők az egész politikai elitet le akarták váltani, az összes parlamenti pártot és képviselőiket kiebrudalták volna, továbbá mindenki a kis pártokat és a sokszínűséget hiányolta, az önkormányzati választásokon jólnevelten elmentünk szavazni a két nagy pártra.
Narancsba borult az ország, három napig ünneplés és örömmámor, pezsgők durranása. Oké, bejött a stratégia, megnyerték az önkormányzati választásokat, node hol marad az ígéret? Az addig szuper, hogy fel lehet tölteni végre az apparátust Fideszesekkel, de Gyurcsány továbbra sem távozik.
Orbán vészjósló arccal bejelentette a nevetséges 72 órás ultimátumot, aminek hatására a szocik légmentesen összezártak. Orbán ügyesen belekergette az MSzP frakciót, hogy Őszöd után ismét igent mondjanak Ferire. Színt vallottak ország-világ előtt, a Magyar Parlamentben ismét egyhangúan cinkossá lettek. Miért is tettek volna mást? Május 26-a óta falaztak Ferinek, csak nem hagyják most cserben? Mit várunk, mikor a cinkosok döntenek a bizalomról?
Még az a Szili Katalin sem protestált, aki fél éve még a Köztársasági Elnöki székre ambicionálta magát. Október 6-án, nemzeti gyásznapunkon a koalíció minden kedves képviselője feláldozta személyes tisztességét a pártérdekekért. Na és? – kérdezhetné Gyula.
Na jó, de akkor mi olyat teszünk, de olyat...! Milyet is? Jobb ötlete nem lévén, a Fidesz nagy dérrel-durral elfoglalta a már amúgy is elfoglalt Kossuth teret.
Ez annyit jelentett, hogy a non-stop, állhatatosan kint lévő tüntetőket kiszorították kordonokkal a tér déli részére a Rákóczi-szoborhoz, s úgy tettek, mintha ők lennének itt a janik. Szó se róla, olyan színpaddal, technikával, hangosítással és médiatámogatással tényleg ők voltak a janik. Ejtettem korábban már szót az emelvények rafinált elhelyezéséről tömegrendezvényeken. No a Fideszé profi volt. Ha százan mentek volna oda, a HírTV-ben akkor is tömegeket láttunk volna, olyan jól helyezték el a színpadot és a kamerákat.
A fideszesek szépen, illedelmes, kulturált forradalmárhoz méltó módon négy és hat között voltak mérgesek és dühösek. Mindennap más-más vezérszónok állt ki állhatatosan az emberek szólásszabadságáért, elnémítva a Kossuth térieket. Népszerűnek gondolt előadóművészek esztrádműsorain is szórakozhatott a tisztelt nagyérdemű. Az vicces volt, amikor Sasvári Sándor a szinpadon ihletetten énekelte Koppány dalát, valahogy kifelejtődött a szövegből a "szemforgató, hamis papok". Tán mert a kereszténydemokrata Semlyén Zsolt épp mellette állt? Tán a hangosítással lehetett a probléma. Vagy tán elfelejtette a kényelmetlen szöveget? Bródy profi, tudta, mit ír.
Annyit ért el a Fidesz, hogy a jó MSZP, SZDSZ és médiahaverjaik az mindent a nyakukba varrtak a tévéostromtól az összehugyozott Kossuth térig. Bravó. Mindegy, ez is csak a tizenkét napig tartó színház része volt.
A frissen megválasztott Belvárosi polgármester, Rogán Tóni aszondta, nem lehet, hát nem lehet, jönnek a borrzasztófontos külföldivendégurak. Az október 17-i szeánsz után angolosan elpucoltak. Felmondták a "társbérletet", magukra hagyták a Kossuth térieket, hogy szabad prédaként kiseperhessék őket.
Nem hiszem, hogy megírt forgatókönyv lenne bármelyik oldalról, vagy hogy színház lenne ez a klasszikus, összebeszélős módon, inkább egy performansz.
Idióták vezetnek minket, egypatronos pojácák, akik miután elfogyott szűkös nagyszerű gondolatuk, elkezdtek hinni a maguk által kreált valóságban. Tán már őszintén hisznek a saját világukban, ezért tűnik úgy néha, hogy igazat mondanak.
Tessenek már mutatni egy politikust, aki a valóságtól inspirálódik, a megoldandó problémáktól, aki valódi kihívást és lehetőséget lát a szolgálatban: az ország és nemzetünk szolgálatában? Vagy bárki, aki utat mutatna?
A szemünk előtt, soronként vált történelemmé az 1947-es Nyirkai Jóslat vonatkozó passzusa. Tehetetlenül sodródunk a világpolitikában, és sehol a kiút. Egy nemzet agóniáját láttam a Kossuth téren. Cselekedni, tenni vágyó lelkes magyarokat, akik mennének bármilyen irányba, ám csak tipródnak, mert nem vezeti őket senki sehová.
Ma 2007 szeptember 17-e van. Egy éve szivárgott ki az őszödi beszéd, egy éve nem untuk meg a tüntetéseket és mégis, pont ott tartunk, mint tavaly ilyenkor. Nem csináltunk semmit egy évig! – hogy stílszerűen idézzek. Semmi lényeges nem történt, továbbra sem megyünk semerre. Döbbenet. Ahelyett, hogy helyretettünk volna végre valamit, gyártottunk magunknak egy újabb, előreláthatóan hosszú évekig nyúló megosztó problémát.
